|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vatasianu, Virgil 2006. január 11.A Nagyváradtól 65 km-re levő Magyarremete 13. században épült templomával kapcsolatban több mint egy évtizede a középkori magyar és román szakértők heves vitába szálltak abban a kérdésben, hogy kié a templom? Magyarremetén 1944. szeptemberében a bevonuló román katonák egy szomszéd román falu lakosaival együtt feldúlták a falut, 37 magyar ember kivégeztek /köztük 12-14 éves gyerekeket és 60 éven felülieket/. A szomszédos Kishalmágyon további öt remeteit gyilkoltak meg. Mindezek ellenére Magyarremete magyar többségű maradt. A faluban a református templom szentélyét díszítő képeken egymás mellett látható Szent István, Szent Imre és Szent László. Lángi József magyarországi művészettörténész szerint páratlanok a templom festményei. Fontos lenne az állagmegóvás és feltárni a még mindig mész alatt levő további festményeket. Szigeti Ferenc helyi pap elmondta, hogy egyedül a budapesti Teleki László Alapítvány nyújtott támogatást, hogy elkezdődhessen a restaurálás. A templom építésének idejére nincsenek pontos adatok. Az ortodoxok azt állítják, hogy románok építették a templomot, azzal érvelve, hogy a templomban a latin mellett görög nyelvű felirat is van. Némethy Gyula és Virgil Vatasianu művészettörténészek nem tartják kizártnak, hogy a festményeket egy olyan görög festő készíthette, aki az 1478-a firenzei zsinat után hagyhatta el a görög szerzetesközpontok valamelyikét. A zsinat ugyanis rövid életű uniós mozgalmat indított el. Régészek kutatóárkot ástak és a templom alatt temetőre és korábbi templommaradványra bukkantak. /Gurzó K. Enikő: Kié a magyarremetei templom? = Reggeli Újság (Nagyvárad), jan. 11./2013. május 21.Rekordrészvétel a XVI. Erdélyi Tudományos Diákköri KonferenciánMinden eddiginél nagyobb idén az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia résztvevoinek a száma: csaknem 242 tudományos dolgozat érkezett mintegy 32 szekcióba. Szénás Szabolcs lapunk kérdésére elmondta, ekkora jelentkezés rekordnak számít a rendezvény történetében. A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) vezetosége és az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) szervezoi csapata tizenhatodik alkalommal hívja az érdeklodoket az ETDK hivatalos megnyitójára, amelyre ezúttal május 23-án, csütörtökön 17 órától kerül sor, helyszínéül a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE - Farkas/Kogalniceanu u. 1. szám) Aula Magna terme szolgál. Az alábbiakban találják a konferencia programját. 2013. május 23., csütörtök Szekcióülések: 10:00 Nemzetközi kapcsolatok szekcióülés (Erdélyi Múzeum-Egyesület díszterme, Jókai/Napoca u. 2-4.); 13:30 Történelem szekcióülés (BBTE foépület, Bogrea-terem) 17:00Megnyitó - Fellép: Visszhang kórus (BBTE Foépület, Aula Magna) 17:20-18:20Dr. Méro László - A pénz biológiája (BBTE foépület, Aula Magna) 2013. május 24., péntek Szekcióülések: 8:00 Filozófia (Jogtudományi kar, P6-os terem); Magyar nyelvtudomány (Európai Tanulmányok Kar, 305-ös terem) 9:00 Matematika (Echinox, Virgil Vatasianu terem); Pszichológia (Jogi Kar, Ionascu-terem); Szociális munkás (Európai Tanulmányok Kar, 203-as terem); Vegyészmérnöki és Fizikai Kémia (Kémia és Vegyészmérnöki Kar, 88-as terem); Zenemuvészet és zenetudományok (BBTE foépület, Emil Pop-terem) 10:00 Informatika: módszerek, kísérletek, szimulációk (BBTE foépület, 9/I-es terem); Katolikus teológia (Római Katolikus Teológia Kar, díszterem); Magyar irodalomtudomány I.: Irodalomelmélet és kortárs magyar irodalom (BBTE foépület 5/I-es terem); Marketing (Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar, 329-es terem); Néprajz (Bölcsészettudományi Kar, 243-as terem); Régészet (EME díszterme) 11:00 Biológia (BBTE Echinox, I. C. Bratianu terem) 13:00 Menedzsment (Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar , 329-es terem) 14:30 Informatika: számítástechnikai termékek, alkalmazások (BBTE foépület, 7/I-es terem) 16:00 �?jságírás (BBTE foépület, 9/I-es terem) 10:00Dr. Veit Stürmer: The minoan Palace of Malia - Development of a Settlement-Center from the Early to the Late Bronze Age after the Excavations of the �?cole française d'Athènes (EME) 15:10Dr. Prószéky Gábor: A magyar nyelv a nyelvtechnológia világában (Európai Tanulmányok Kar, 305-ös terem) 2013. május 25., szombat Szekcióülések: 9:00 Geológia (BBTE foépület, Emil Pop-terem); Kémia (Kémia és Vegyészmérnöki Kar, 88-as terem); Magyar irodalomtudomány II.: Régi és klasszikus magyar irodalom szekció (BBTE foépület, 5/I-es terem); Muvészettörténet (Erdélyi Múzeum Egyesület díszterme); Testnevelés és gyógytorna (BBTE Testnevelés és Sport Kar, 92-es terem); 10:00 Fizika (BBTE foépület, AE terem); Földrajz (BBTE foépület, AM terem); Kommunikáció (BBTE foépület, 7/I-es terem); Pénzügy (BBTE foépület, Pompiliu-terem); Politológia (BBTE foépület, Blaga); 11:00 Pedagógia-Gyógypedagógia (BBTE foépület, 2/I-es terem); 13:00 Állam és Jogtudomány (BBTE foépület, 5/II-es terem) 9:00Dr. Szabadai Zoltán - A kiroptikai spektroszkópia kémiai alkalmazásai (BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Kar, 88-as terem); Szücs György - Propaganda/muvészet: a szocreál (EME); Szabó Barna - Sport és extrém turizmus a Keleti-Kárpátok központi régiójában (BBTE Testnevelés és Sport Kar, 92-es terem) 10:00Dr. Bárdi Nándor - Álságos állítások a magyar etnopolitikában . Dr. Kántor Zoltán - Nemzet, nacionalizmus, állampolgárság: a nemzetpolitika elméleti alapjai (BBTE foépület, Blaga-terem) 12:10Volentiru Claudiu: A nyiroködéma kezelési lehetosége (BBTE Testnevelés és Sport Kar, 92-es terem) 15:00Eloadások: dr. Gábor Csilla, dr. Kádár Magor, dr. Markó Bálint, dr. Ercsey-Ravasz Mária adnak elo. (BBTE foépülete, 5/I-es terem) 19:00-21:00Kakuk Marci, a BBTE harmadéves színészhallgatói eloadásában. Rendezo: Szilágyi Palkó Csaba. (BBTE Bölcsészettudományi Kar, Radu Stanca Stúdió) 22:00Táncház (Heltai Folkkocsma) . �?jszakai városnézés, indulás a BBTE Farkas utcai foépülete elol 2013. május 26., vasárnap 11:00Városnézés minden ETDK-résztvevo számára. Indulás a BBTE foépülete elol. 18:00Záróünnepség - Fellép: ContemporARTis Transylvaniae erdélyi kortárs zenei csoport. (Auditorium Maximum) 20:00Állófogadás - Fellép: Plan B, dzsessz-zenekar (Auditorium Maximum) Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 20.Erdő mellett estvéledtemSzületésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel – Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz. – Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya. – Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején? – Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz. – Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"? – Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. – Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés? – A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre. – Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához. – A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben. – Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma? – 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be. – Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után? – A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is. – Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van. – A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki. – Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére? – Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle. – Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során. – Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap). – Min dolgozik jelenleg? – Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. – Díjak, elismerések… – A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010. Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
